Egy most megjelent tanulmány szerint Tutanhamon fáraó híres nyaklánca, amelyen egy skarabeuszbogár található, minden bizonnyal „földönkívüli” eredetű.
Egy most megjelent tanulmány szerint Tutanhamon fáraó híres nyaklánca, amelyen egy skarabeuszbogár található, minden bizonnyal „földönkívüli” eredetű. Az ékkövet ugyanis egy, a Szaharába becsapódott hatalmas meteorit kíhűlése után keletkezett sivatagi üvegből csiszolhatták egykoron a kézművesek. Mindeközben az Egyesült Államokban a feketék egyenjogúságáért harcoló szervezetek arra hívják fel a figyelmet, hogy Tutanhamon is fekete-negroid volt.
Amióta 1922-ben Howard Carter a Királyok Völgyében felfedezte sírját, Tutanhamon folyamatosan a régészek figyelmének középpontjában áll. Az alig tíz évet (Kr.e 1333 és 1323 között) uralkodó fáraó sírja körül nemrégiben újabb izgalmak adódtak: anyjának vagy feleségének nyughelyét vélték megtalálni régészek, ám a múlt héten kiderült, reményeikben csalatkozniuk kellett. A Királyok Völgye 63. számú sírjában megtalált sz*rkofágok nem tartalmaztak múmiákat.
Meteorit formálta?
A Memphis Egyetem kutatócsoportja mellett azonban az utóbbi időben egy másik kutatócsoport is intenzíven foglalkozott Tutanhamon környezetével, egészen pontosan a híres skarabeusz nyaklánccal, amelyet a fáraó sírjában találtak meg. Az egyiptomi termékenységszimbólumot, a skarabeuszbogarat ábrázoló ékkő kémiai összetételét még 1999-ben bevizsgálta egy olasz geológusokból álló szakértői csapat és megállapították: az ékkő 98 százalékos szilícium-dioxid tartalma miatt minden bizonnyal a Szahara Nagy Homoksivatagra elkeresztelt keleti részéből származik.
Tudósok azóta egyetértenek az ékkő származási helyében, ám a sivatagi üveg keletkezésének körülményei egészen mostanáig tisztázatlanok voltak. Sokan már eddig is egy meteorit becsapódására gondoltak, ám a terepszemlék során nem fedeztek fel becsapódási krátert. Márciusban azonban Farouk El-Baz, a bostoni egyetem professzora, aki sokáig kételkedett a meteorit teóriában, rátalált a kráterre. A szabad szemmel nem látható becsapódásnyomot műholdfelvételről sikerült beazonosítani: a két Kairónyi területet kitevő kráter létezése immár bizonyíték arra nézve, hogy a sivatagi üveg meteoritból keletkezhetett, ám a különleges üveg létrejöttének körülményeit illetően még megosztottak a kutatók.
Hogyan is keletkezett?
Míg El-Baz szerint a hatalmas tűzgolyó becsapódását követően alakult ki a megolvadt, majd megszilárdult sivatagi homokból a különleges kő, addig Mark Boslough, az Új-Mexikóban található Sandia National Laboratories kutatója szerint a légkörbe érkező és ott áthevülő meteorit maga előtt olvasztotta meg az útjába kerülő dolgokat, ezzel magyarázható, hogy a különleges kő legfőbb lelőhelye mintegy 100 kilométerre található a becsapódás helyétől. Boslough szerint a becsapódás nagyobb energiát szabadított fel, mint egy atomrobbanás.
Ezt követően a megolvadt sivatagi homok lassan kezdett kihűlni, szétaprózódni, a szél pedig halmokba fújta össze a különleges kődarabokat. Boslough szerint egyébként a Tutanhamon nyakláncán található kődarab eredetileg minden bizonnyal valamilyen éles eszköz, használati tárgy vagy szerszám része lehetett. „Azt gondolom, hogy az üvegdarabot egy egyiptomi kézműves szerezhette meg és kezdetben saját céljaira használhatta. Nemsokára felfedezte azonban az üvegdarab szépségét és ékszert készített belőle” – nyilatkozta Boslough a Discovery News-nak.
Tutanhamon, a fekete fáraó?
Mindeközben az Egyesült Államokban Tutanhamon kissé más szempontból tartja lázban a fekete közösségeket. Egy vándorkiállítás, amely még tavaly júniusban elsőként Los Angelesben nyílt meg, amerikai körútjának több helyszínén is igen komoly feltűnést keltett. A „Tutanhamon és a fáraók aranykora” című kiállítás 130 olyan tárgyat mutat be, amelyet az uralkodó sírjában találtak meg. A kiállítás érdekessége, hogy az ábrázolásokon egytől-egyig feketének mutatják a fáraót. A feketék diszkriminációja ellen küzdő szervezetek a kiállítás chicago-i megnyitásakor figyelemfelkeltő tüntetést is szerveztek, mondván a világ szemében gyakran igencsak eltorzítva jelenik meg Tutanhamon.
Leggyakrabban úgy ábrázolják őt, mintha fehér lett volna, miközben a tüntetők szerint egyértelmű Tutanhamon negroid volta. Az ügy természetesen egy régebbi konfliktus epizódja: az ókori egyiptomiak körül Amerikában vita folyik akörül, hogy vajon az egyiptomiak nyelve indoeurópai, afro-ázsiai vagy afrikai eredetű lehetett-e. A feketék egyenjogúságáért küzdők szerint a hieroglifák eredete sem kétséges: nem Ázsiából származnak, hanem Afrikában találták ki őket.
A Vril társaság (németül Vril-Gesellschaft) vagy más néven a Fény Páholya egy állítólag 1919-ben vagy 1920-ban Karl Haushofer által Berlinben létrehozott ezoterikus társaság, a Thule Társaság legbelsőbb köreinek elit társasága. A Vril társaság nevében szereplő vril egy állítólagos mindent átható természeti erő, hatalmas energiaforrás.
A vril egy energiafajta, amelynek részletes leírása Sir Edward Bulwer-Lytton: The Coming Race című, 1871-ben névtelenül megjelentetett könyvében (bár a szerző kiléte nem maradt titokban), egy korai science-fictionnak tekinthető regényben található.
A regényben egy független, tehetős utazó az elbeszélő, aki megtalálja az utat egy földalatti világba, amelyet angyalokhoz hasonlatos lények laknak, akik magukat Vril-ya-nak nevezik. A főhős hamarosan megtudja, hogy ők egy vízözön előtti civilizáció leszármazottai, egy felsőbbrendű faj. Föld alatti járatokkal összekötött üregekben laknak, technológiájuk által fenntartott Utópiában élnek. Ennek a technológiának az alapja a vril-nek nevezett mindent átjáró fluidum, látens energiaforrás, amelyet tökéletesen uralnak és akaraterejükkel irányítanak spirituálisan felemelkedett mesterei. Az uralom foka az örökletes rendszerben való elhelyezkedéstől függ, ám rendkívüli erővel ruházza fel őket. A képességek közé tartozik a gyógyítás, élőlények és tárgyak megváltoztatása vagy elpusztítása – a pusztítóerő különösen erős; néhány Vril-ya gyermek képes szükség esetén városokat megsemmisíteni. Az elbeszélő azt sugallja, hogy amikor a Vril-ya kifogy a lakható területből, a földfelszínen keres majd új területeket, elpusztítva az emberiséget.
A Vril-ya a pusztítástól a gyógyításig változatos célokra használja a vril-t. Zee, az elbeszélő vendéglátójának lánya elmondja, hogy a vril a leghatalmasabb hatóerő minden anyag felett, legyen az élő vagy élettelen. Villámként ölhet, de gyógyíthat is, feltöltheti az életerőt. Utat vág a szilárd anyagba, a fénye állandóbb, lágyabb és egészségesebb minden más éghető anyag fényénél. Gépezeteket hajtó erőforrás. A vril-t mentális koncentráció vagy a vril pálca segítségével fogják igába.
A vril pálca a vril vezérlésére szolgáló botszerű tárgy. Az elbeszélő szerint a bele vájt kezelőszervekkel alakítható, változtatható és irányítható a vril, rombolásra vagy gyógyításra. A pálca körülbelül sétabot méretű, de hosszabbítható és rövidíthető is, a használó igényei szerint. Kinézete és a funkciója változó, nemtől, kortól, egyebektől függően más és más. Egyesek pusztításra jobban használhatók, mások inkább gyógyításra. A gyermekek pálcája jóval egyszerűbb a bölcsekénél, a feleségek és anyák pálcáiból hiányzik a pusztító rész míg a gyógyító rész hatékonyabb. A rombolóerő olyan nagy, hogy a rúd réséből előtörő tűz, melyet egy gyermek keze irányít, széthasíthatja a legerősebb erődöt, vagy utat vághat egy támadó seregben az élcsapattól az utóvédig. Ha azonban az összecsapásban mindkét sereg vril-erőt használ, akkor mind a kettő megsemmisül.
A Vril-ya a vril-t fürdőkre is használja: Szokásuk, hogy bizonyos meghatározott időszakonként, de nem túl gyakran, talán négyszer egy évben, egészséges állapotban vril-lel töltött fürdőt vesznek. Úgy tartják, hogy ez a folyadék, ha takarékosan használják, nagy táplálója az életnek; de ha egészséges állapotban túlzásba viszik a használatát, inkább ellentétes a hatása és lemeríti az életerőt. Majdnem minden betegségük esetén azonban ehhez az eszközhöz fordulnak, mint a természet legnagyobb segítőjéhez, hogy megszabaduljanak a bajtól.
Vril társaság – publikációk
A Vril-társaság létezésére vonatkozó állítás először Jacques Bergier és Louis Pauwels 1959-ben megjelent Le Matin des Magiciens c. könyvében[2] bukkant fel. Az információ eredeti forrása Willy Ley, egy német rakétaszakértő, aki 1933-ban elmenekült Németországból és végül az USA-ban telepedett le. Itt 1947-ben publikált egy esszét az Astounding Science Fiction magazinban Pseudoscience in Naziland (Áltudomány Náciföldön) címen, amelyben leírja, hogy létezett egy titkos társaság, amely a vril keresésének szentelte magát. Pauwels és Bergier később találkozott Ley-jel, és az ő közlése alapján részletesebben kifejtették ezt a témát. Szerintük létezett ez a pre-náci titkos társaság, a Thule Társaság belső köreként. Louis Pauwels Monsieur Gurdjieff c. könyvében állítja, hogy a társaság alapítója Karl Haushofer tábornok, aki Georges Gurdjieff orosz mágus és metafizikus tanítványa volt. Pauwels később Gurdjieffre vonatkozó sok állítását visszavonta, azonban ez mit sem változtatott a Vril-társaság létezésére vonatkozó hiedelmeken. Következő könyvük, az 1962-ben Svájcban megjelent Aufbruch ins dritte Jahrtausend bővebben ír a társaságról, de homályban hagyja azt a kérdést, hogy a történet tiszta spekuláció vagy valóság. A könyv több kiadást is megért a 60-as, 80-as és 90-es években.
Wilhelm Landig német szerző hozta kapcsolatba a Vril társaságot a náci UFO-kkal és a magas rangú nácik Antarktiszra való menekülésével. Landig a Bécsi Kör avagy Landig-csoport alapítója volt és háború utáni okkult-náci propagandista, termékeny legendagyártó. Az ő nevéhez fűződnek az olyan legendák, mint például a Fekete Nap mint energiaforrás, német titkos sarki bázisok, a náci UFO-legenda. ld:
https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_Landig
Michael Fitzgerald történész két könyvet publikált a Vril társaságról, amelyekben a társaság valós létezését és abban Hitler tagságát próbálja bizonyítani.
Michael FitzGerald, Storm Troopers of Satan (Robert Hale, 1990)
Michael FitzGerald, Adolf Hitler: A Portrait (Spellmount, 2006)
1992-ben megjelent a Norbert Jürgen-Ratthofer és Ralf Ettl által írt Das Vril-Projekt c.könyv, ebben összekapcsolják a Vril-társaságot a korábbi Náci UFO-mítosszal.
1993-ban Jan Udo Holey jobboldali szerző, írói álnevén Jan van Helsing, publikálta Geheimgesellschaften und ihre Macht im 20. Jahrhundert c. könyvét, melyben a titkos társaságokról ír.
Ellenőrizhető bizonyítékok a társaság létezésére a mai napig nem kerültek elő.
A társaság feltételezett története
Karl Haushofer
A Vril-társaság 1919-ben alakult, eredetileg Össznémet Metafizikai Társaság (Alldeutsche Gesellschaft für Metaphysik) néven, 1920-ban vette fel a Vril-társaság belső nevet, de ez a külvilág számára nem volt ismert. Alapítója a Thule Társaság tagja, Karl Haushofer, más vélemények szerint a Thule Társaság Nagymestere, Dietrich Eckart. A társaság deklarált célja az árja faj eredetének kutatása. Más vélemények szerint az igazi cél az árja faj elit emberei kitenyésztése, a világ germán faj által gyakorolt hegemóniája, és hogy a természetfeletti erőket felhasználva leigázzák a világot.
A társaság magját egy női médiumcsoport képezte, vezetőjük egy Thule társasági tag, a zágrábi Maria Orsitsch (Orsic) médium, aki állítása szerint kapcsolatban állt az Alfa Taurin élő árja földönkívüliekkel, az Aldebaran rendszerben. Ezek az idegenek a régmúltban meglátogatták a Földet és települést hoztak létre Sumériában, valamint hogy a vril szó is sumér eredetű, eredetileg Vri-Il, aminek jelentése isteni. Szó esik egy másik médiumról is, ő lenne a Sigrun néven ismert médium, ami a Sigrune név egy formája – Sigrune valkür, egyik Wotan kilenc lánya közül.
A társaság koncentrációs gyakorlatok révén akarta fölébreszteni a vril-erőt (amely a nem beavatottak számára elérhetetlen, érzékelhetetlen), ennek segítségével kívánták megvalósítani céljukat, az űrutazást – (Raumflug), hogy elérjék az Aldebarant. A cél érdekében a Vril társaság félretette a férfiakkal szembeni idegenkedését és egyesült a Thule Társasággal és a DHvSS (den Herren vom Schwarzen Stein, a Fekete Kő Urai) társasággal, hogy az Aldebaraniak üzenetei alapján megalkossanak egy interdimenzionális repülésre alkalmas berendezést.
A társaságba tartozott állítólag Adolf Hitler, Alfred Rosenberg, Heinrich Himmler, Hermann Göring és Hitler személyi orvosa, Dr. Theodor Morell is. Ők eredetileg a Thule társaság tagjai, akik még 1919-ben léptek be a Vril-be. A Thule társaság egy évvel később, 1920-ban alapította a NSDAP-t (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei).
Hitler hatalomra kerülése után 1933-ban a Thule- és a Vril-társaság állítólag hivatalos állami támogatást kapott a korongrepülők fejlesztésének folytatásához, amiket űrrepülésre és harci célokra akartak felhasználni. A fejlesztés különböző fázisokban folytatódott.
1937-ben kezdődött a RFZ (Rundflugzeug, Körrepülő) tervezet, amiben 6 modellt teszteltek a Vril felügyelete alatt, míg a Thule egy speciális SS-osztagot irányított, az E-IV részleget, amely alternatív energiákkal foglalkozott. A Thule külön hajtóművön (Tachyonator-7) és körrepülőn is dolgozott, 1935-től 1939-ig, ennek a neve volt H-Gerät, vagy Hauneburg-készülék, rövidítve Haunebu, ill. RFZ-5.
1941-ben a Vril újabb hajtóművével szerelték fel a RFZ-7 átalakított változatát, ez lett a Vril-1 Jäger (Vadász)
1941-ben Hitler megszüntette a titkos társaságokat, ekkor mind a Thule, mind a Vril társaság beolvadt az SS E-IV egységébe. A Vril-társaság a továbbiakban a "Die Kette" - a Lánc néven szerepelt, ez a tagjai között lévő mentális kapcsolatra utalt. A Vril-tagok kapcsolatban álltak Canarissal (Abwehr) és az Ahnenerbe hivatallal, valamint együttműködtek az Arado repülőgépgyár mérnökeivel.
1944-re elkészült egy újabb konstrukció, a Vril-7 Geist (Szellem), egy 139 méter hosszú hengeres anyahajó, amelyet Andromeda-Gerät (Androméda-gépezet) néven is neveztek, és amely képes volt az interdimenzionális repülésre.
1945 után Maria Orsic és a Vril társaság titokzatos módon eltűnt. Ebből bizonyos misztikus körök arra következtettek, hogy a társaság sikerrel járt, és az Aldebaranra távozott. Más jelek szerint a társaság csak illegalitásba vonult, és a közelmúltban újjáalakult Causa Nostra Vril néven.[3]
Nincs bizonyíték arra, hogy valaha is elkészült volna működő prototípus ezekből a gépekből. A Vril-társaság létezésére sincs bizonyíték, az erre vonatkozó állítások csak szóbeszéden és utólagos kompilációkon alapulnak. További bizonyíthatatlan állítások az interdimenzionális utazás képessége, a médiumok kommunikációja az aldebarani lényekkel. Ezek és a kapcsolódó többi legendaelem valószínűvé teszi, hogy egy összeesküvés-elméletről van szó.
Források
Edward Bulwer Lytton: The Coming Race (1871, Project Gutenberg 1951)
Willy Ley: Pseudoscience in Naziland - esszé, in: 1947. Astounding Science Fiction, May 1947.
Louis Pauwels, Jacques Bergier: Le matin des magiciens: introduction au realisme fantastique. Gallimard, Paris, 1960
https://en.wikipedia.org/wiki/Le_Matin_des_Magiciens
Louis Pauwels, Jacques Bergier: Aufbruch ins dritte Jahrtausend. Von der Zukunft der phantastischen Vernunft. Scherz-Verlag, Bern 1962
Üdv. Mindenkinek!
Először is szeretném elmondani, hogy ez az oldal különféle rejtélyes, misztikus, megmagyarázhatatlan, kitalált, bizonyított tényekkel foglalkozik.
Kezdjük is a nagy kedvencemmel a Puma Punku rejtéllyel. Szerintem sokat nem kell hozzátennem mert a videó magáért beszél és sok kérdést tesz fel az embernek. Legalábbis bennem fel tett nem egyet nem kettőt!
Jó szórakozást a videóhoz!
Üdv.: R.GY.
indavideo.hu/video/Osi_Idegenek_-_A_titokzatos_Puma_Punku
A titokzatos Caspar Hauser
1828. május – Németország, Nürnberg:
Egy tavaszi május reggelen a jószívű Georg Weichmann varga, szerencsétlen kinézetű, tizenhat éves forma fiút látott meg a házával szembeni téren. A fiú rongyokba öltözve, egy pár, lábára nem illő cipőben cammogott és nagyon szánalmas benyomást keltett. A varga megsajnálta őt és azonnal odalépett hozzá, hogy megkérdezze ki ő és mit keres. A legényke nem tudott egyetlen értelmes szót sem kibökni, majd hirtelen egy borítékot nyomott a férfi kezébe. Ez volt ráírva: „A 4. század kapitányának, 6. huszárezred.”
A tanácstalan foltozóvarga erre a kapitány közeli házába vitte a fiút, aki nem tartózkodott otthon. A szolga, míg a házigazdára vártak, étellel kínálta őket. Weichmann legnagyobb csodálkozására, a kiéhezettnek látszó gyermek nem nyúlt sem a húshoz, sem a kolbászhoz, ellenben a kenyeret mohón majszolni kezdte.
Végre megérkezett a kapitány. Felbontotta a borítékot, amelyben két levél volt. Az egyikben ez állt: „Küldök magának egy fiút, aki ég a vágytól, hogy katonaként szolgálja hazáját. Csecsemőkorában tették ki a küszöbömre. Tíz saját gyerekről kell gondoskodjam, nem tarthatom őt tovább.” A levél kegyetlen fordulattal folytatódott: „Ha nem tart rá igényt, ölje meg, vagy akassza fel a kéménybe.”A másik levelet a gyermek igazi anyja írta és 1812-ben kelt: „Gondoskodjál a gyermekemről. Az apja a 6. huszárezredben szolgált.”
A kapitány undorodva nézett a hanyag külsejű kamaszra és a varga tiltakozása ellenére a közeli rendőrőrsre kísérték, ahol fogdába vetették. Míg sorsáról nem döntöttek, itt őrizték. A foglár megdöbbent azon, amit látott. A fiú órákig képes volt mozdulatlanul ülni egy helyben, jobban szerette a sötétséget, mint a világosságot és úgy mozgott benne, akár egy macska. A foglár mindennap, órákat szánt arra, hogy a fiút írni-olvasni tanítsa, aki amúgy igen eszes gyerek volt. Az egyik szó, amit gyakran leírt, a reiter volt, mely a huszár német jelentése. A másik pedig egy név:Caspar Hauser. Utóbbiról úgy hitték, talán a fiú neve lehet.
Caspar mindössze hat hét után már képes volt arra, hogy elmesélje nyomorult életének történetét. Egész nap és egész éjjel bezárva tartották egy sötét helyiségben, ami alig lehetett nagyobb 3-4 négyzetméternél. Rongyokból vetett durva ágyon aludt és soha nem látott se bemenni, se kijönni senkit. Valahányszor felébredt, egy tálon kenyeret és egy korsó vizet talált. Néha sós íze volt a víznek és mély álomba merült tőle. Amikor felébredt észrevette, hogy míg aludt, a haját és a körmét levágták. Csak egyetlenegyszer került kapcsolatba emberi lénnyel, amikor egy kéz papírt és tollat nyújtott be cellája ajtaján, és segített neki leírni ezt a három szót: reiter, Caspar Hauser. Egy napon cipőt húztak a lábára, borítékot nyomtak a kezébe és mire felocsúdott, már Nürnberg utcáit rótta céltalanul.
A fiú története futótűzként terjedt a városban, s Casparból egyszerre ismert ember lett. Az egész országban meghirdették, jelentkezzen az, aki ismeri a fiút vagy bármit tud róla. Persze jelentkezett mindenféle szélhámos, nem beszélve a napvilágot látott különböző pletykákról.
A vallásos emberek azt pusmogták, csakis az ördög fattya lehet. A misztikusok úgy vélték, talán egy idegen bolygóról került a Földre, mások meg voltak győződve arról, hogy Caspar királyi vérből való.
Bármilyen furcsa, utóbbi teória nem is volt olyan hihetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik. 1812-ben, amikor Caspar született, a tartomány uralkodójának Károly nagyhercegnek, és nejének Stephanie nagyhercegnőnek fia született. Ám agyhártyagyulladásban meghalt, legalábbis ezt mondták az orvosok. A házaspárnak nem született több gyermeke, s mikor 1829-ben a nagyherceg meghalt, az uralkodás átszállt a hochbergi grófnő férfirokonaira.
Tehát Caspart a város szárnyai alá vette és George Daumer professzor, a köztiszteletben álló filozófus és tanár házában élt. A professzor rövid idő alatt megtanította a fiúnak a helyes viselkedést és Caspar hamarosan az előkelő szalonok kedvenc figurája lett.
Egyik éjjel, a hazaérkező professzor vérbe fagyva találta meg Caspart a ház alagsorában. Számos szúrásnyom látszott az arcán és a nyakán, s csak a csodával határos módon sikerült életben tartani. Miután Caspar rendbejött, elmesélte, hogy egy álarcos férfi támadta meg. Hamarosan szárnyra kelt a pletyka, miszerint a férfi bérgyilkos lehetett, akit Hochberg grófnő bérelt fel, hogy a jogos örököst eltegye láb alól.
Egyre többen voltak azok is, akik kételkedtek Caspar történetében. Az még hagyján, hogy a talált gyerek érdekes múlttal rendelkezik, dehogy mindjárt királyi vérből származzon…abszurd. A rendőrség kénytelen volt Caspart védőőrizet alá venni, de ekkorra a város hangulata annyira a fiú ellen fordult, hogy az már visszafordíthatatlanná vált. Elegük lett belőle.
Ekkor a véletlen Caspar segítségére sietett. A városban járt egy angol gróf, bizonyos Lord Stanhope, aki megismerve a fiú történetét, nagy érdeklődést tanúsított Caspar iránt és rávette a városi tanácsot, hogy adják át neki a fiú törvényes gyámságát. 1831-ben bejárta Európát, hogy a csodafiúval elkápráztassa a szalonokat. Később a gróf Magyarországra vitette a fiút „abban a reményben, hogy itt fény derülhet Caspar származásának rejtélyére”. (azt nem írja a forrás vajon mi vezetett ehhez a következtetéshez )
Kétévi utazgatás után aztán a nemes lord ráunt „játékszerére”, nem vállalta tovább a fiú tartását és Caspar ismét földönfutó lett. Egy Meyer nevű puritán, gonosz lelkész gondjaira bízta és a Nürnberghez közeli Ansbach városába került. Itt könyvkötő lett az akkor már huszonegy éves ifjúból.
1833 decemberének egyik estéjén, éppen hazafelé tartott egy parkon keresztül a munkából, amikor ismeretlen tettes rátámadt és késsel többszörösen mellbe szúrta. A halálos sebesülés ellenére Caspar haza tudott támolyogni, ám a lelkész egyetlen szavát sem hitte el. Azzal vádolta a fiút, hogy csak feltűnősködni akart és ezért sebezte meg magát. Ágyba fektették, de a rendőrséget nem értesítették. Három nappal később Caspar belehalt sérüléseibe.
A rendőrség később kiszállt a tetthelyre és találtak egy fekete tárcát, benne a következő levélkével: „Hauser meg tudja magának mondani, hogy ki vagyok. De hogy megkíméljem őt ettől a feladattól, inkább megmondom magam. A bajor határról, …-ból való vagyok…A nevem MLO.”A gyilkost soha nem találták meg.
Amikor Caspar halálának híre ment, állítólag Stephanie nagyhercegnő összeroppant és azt zokogta, hogy úgy érzi, a meghalt Caspar tényleg az ő elvesztett fia volt. A kis templomkertben temették el Ansbachban. Ott nyugszik mind a mai napig. Sírkövén egyszerű felirat olvasható: „Itt nyugszik Caspar Hauser, ki maga a rejtély. Születése ismeretlen, halála örök titok.”
A Molyember
1966. november 15-én, egy fagyos éjjelen két házaspár kocsikázott Point Pleasant közelében, a helyi robbanóanyaggyár mellett, amikor az autóban ülőknek feltűnt, nincsenek egyedül. Amit azon az estén láttak, egyike a világ legnagyobb rejtélyeinek. Ekkor született meg a Mothman (Molyember) legendája. Egész világon ismert jelenséggé nőtte ki magát, emberek millióit foglalkoztatják még ma is a megválaszolatlan kérdések: Mi történt valójában? Mit láttak ezek az emberek? Azóta látta-e valaki a lényt? A nyugat-virginiai Point Pleasant Molyemberét még ma is az egyik legérdekesebb, és egyben legfélelmetesebb legendaként tartják számon Amerika-szerte. De vajon valaha is fény derül még az igazságra? A Molyember okozta a Silver Bridge híres leomlását? Valóban látták a 2001. szeptember 11-i terrortámadásoknál? Létező teremtményről van szó, vagy természetfeletti jelenségről?
Miről is van szó? Amerika, legalábbis Nyugat-Virginia egyik legnépszerűbb rejtélyes teremtményéről, a Molyemberről (angolul Mothman). A név ugyan nem bocsátkozik konkrétumokba a lény kinézetét illetően, mégis sejteni lehet, hogy leginkább egy molylepkéhez hasonlatos entitásról van szó. Az eddigi szemtanúk beszámolói alapján körülbelül 2 méter magas, ember testű, vörösen izzó szemekkel rendelkező lény, melynek hátából hatalmas, leginkább lepkére emlékeztető szárnyak állnak ki. Egyes észlelések, és leírások persze eltérnek ettől az általánosnak mondható képtől, mert míg vannak, akik szerint a Molyembernek egyszerűen nincs feje, és a vörös szempár mellkasán helyezkedik el, addig mások úgy vélik, hogy csupán nyaka nincs, ez kelti azt a hatást, mintha nem lenne feje. Néhány esetben még magas, visításhoz hasonlító hangokra is emlékeztek szem, és fültanúk, ezt azonban – és úgy általában véve az egész jelenséget – nem sikerült megerősíteni.
A Molyember teljesen váratlanul, mondhatni minden előzmény nélkül „robbant” be a köztudatba egy 1966. november 15-i éjszakán, amikor is két fiatal házaspár, Roger, és Linda Scarberry, Steve, és Mary Mallette, illetve az ő unokatestvérük, Lonnie Button épp Point Pleasant közelében autókáztak. Ez a kocsikázás teljesen cél nélküli volt, pusztán unaloműzésként fogyasztották a benzint, a jármű egyébként Scarberry tulajdonában volt. Egy elhagyatott, a második világháború időszakában TNT, és egyéb robbanó anyaggyártó komplexumként működő területen haladtak el (West Virginia Ordnance Works), mely a McClintic nevű vadgazdálkodási területen található, amikor úgy érezték, nincsenek egyedül a környéken. Hamarosan két világító vörös fényt pillantottak meg a kerítéseken túli egyik leharcolt generátor vetette árnyékban, mely, mint később rájöttek, egy addig soha nem látott élőlénytől származott. Leállították az autót, hogy jobban szemügyre vegyék, de nem mertek közelebb menni, ahhoz túlságosan meg voltak ijedve. „Úgy nézett ki, mint egy ember, de magasabb volt, talán két méter lehetett, esetleg kicsivel több, és hatalmas szárnyai voltak.” – emlékezett vissza később Roger Scarberry. Nem kellett több, a társaság halálra rémült, visszaszálltak az autóba, majd beletapostak a gázba, és próbáltak eliszkolni a helyszínről amilyen gyorsan csak tudtak. A 62-es úton végigszáguldva mögöttük repülve folyamatosan üldözte őket a lény, még annak ellenére sem tudták lerázni, hogy csaknem 160 kilométer per órával repesztettek. Valahol Point Pleasant határában aztán a Molyember váratlanul irányt változtatott, majd eltűnt a sötétségben. Az egyik mellékútra kanyarodva aztán újból látni vélték a lényt, amint a közeli hegygerincen áll, majd ismét az autó felé repült néhány percig, míg a fiatalok be nem értek a városba. A szinte magáról sem tudó társaság első dolga volt, hogy riassza Millard Halstead-ot, a helyi sheriffet. „Nagyon jól ismertem a fiatalokat, és az előéletüket. Sohasem keveredtek bele semmiféle bajba, mégis halálra voltak rémülve, ezért komolyan vettem a dolgot” – nyilatkozott utólag Millard.
A legenda kezdete, vagyis az aznap éjszakai sztori egy élethű fém Mothman szobor talpazatán lévő emléktáblába van belevésve kicsit költőibb megfogalmazásban: ”1966. november 15-én, egy fagyos éjjelen két házaspár kocsikázott Point Pleasant közelében, a helyi robbanóanyaggyár mellett, amikor az autóban ülőknek feltűnt, nincsenek egyedül.” Egyes adatok szerint csak ő, és Roger Scarberry, míg egy másik verzió szerint mindannyian visszamentek még aznap éjjel a helyszínre, hogy a végére járjanak a dolgoknak. A néhai Ordnance Works TNT gyárhoz kiérkezve azonban semmi nyomát nem találták a lénynek. Sőt. Még csak azt sem tudták bebizonyítani a fiatalok, hogy valóban ott járt egyáltalán. Az éjszakai borzalmai azonban még nem értek véget, legalábbis a Scarberry házaspár számára, ugyanis otthonukban állítólag többször is megjelent a Molyember, mindezt tetézte, hogy még egy poltergeist (kopogó szellem) is megpróbált az életükre törni aznap este. Egyes feltételezések szerint a poltergeist nem volt más, mint maga a lény, mely némely elméletek szerint nem pusztán biológiai lény, hanem valami természetfeletti entitás.
1966. november 16-án (másnap) az előzőhöz kísértetiesen hasonló észlelés történt. Mr. és Mrs. Raymond Wamsey, valamint Marcella Bennett, és kislánya Teena aznap este a néhai TNT gyár közelében lévő elszigetelt házban vendégeskedtek Ralph Thomas-nál, és nejénél. Az éjszakai látogatás problémamentesen lezajlott, azonban mikor hazafelé indultak volna, az autó felé tartva megpillantották a lényt, mely Marcella elmondása szerint az autó mögött feküdt, majd lassan felállt, és a magasba repült. Leírása alapján a Molyember bőre szürkés árnyalatú volt, szemei pedig vörösen világítottak, teste leginkább egy emberére hasonlított, valahogy mégsem hitte embernek. A rémült bagázs visszasietett a házba, ahol azonnal telefonáltak a rendőrségnek. Ezalatt a lény ismét visszatért, és még a házat is megközelítette, azonban szerencséjükre nem hatolt be az épületbe, pusztán a tornácról bámult befelé az ablakon át. Ez így ment néhány percig, majd hirtelen nyoma veszett. A kiérkező rendőrök sem találtak már a helyszínen senkit, és semmit az megijedt, házban rekedteken kívül. Pár nap szünet állt be az ügyben, mialatt nem jelentettek újabb észleléseket a Molyemberről, következő feltűnésére egészen november 24-éig kellett várni. Az ominózus napon négy meg nem nevezett szemtanú látta a lényt, amint a robbanóanyaggyár fölött elrepül. November 25-én pedig egy Thomas Ury nevezetű cipőügynök vélte látni, amint a gyár melletti mezőn áll, majd felröppen. A hajnali órákban a 62-es úton kocsikázott, amikor észlelte a különös alakot a távolban. Azonnal Point Pleasant sheriffjéhez vette az irányt, majd bejelentette mit látott. Magát a Molyember nevet egy ohioi újságíró adta a lények egy korábbi, hasonló nevű Batman karakter után. Előtte sokáig „Big bird”-ként, azaz nagy madárként emlegették, s a megjelenő újságcikkekben is így hivatkoztak rá.
A Molyember talán leghírhedtebb jelenése a Silver Bridge leomlásához köthető. Az 1928-ban megépült híd ezüstre hasonlító festéséről kapta a nevét, és azért építették, hogy Point Pleasant városkát összekösse az ohioi Gallipoival az Ohio-folyón keresztül. Szemtanúk arról számoltak be, hogy abban az évben többször is ott ólálkodott a híd környékén a lény, mire megtörtént a tragédia. 1967. december 15-én ugyanis a híd váratlanul – és szinte minden előzmény nélkül – összeomlott. A történteket csak tetézte, hogy minderre a legnagyobb forgalom idején került sor, így az autóban ülő áldozatok magatehetetlenül sodródtak bele a folyóba, de voltak, akiket a rájuk zuhanó törmelékek nyomtak agyon.
A veszteség hatalmas volt, 46 ember vesztette életét a szerencsétlenségben, közülük két személy holttestét pedig soha nem találták meg. Az eset utáni napokban még látni vélték ugyan a helyszínen időnként a Molyembert, azonban ezután soha többé nem tűn föl újból. Hogy a híd összeomlása mennyire írható a lény számlájára, arról megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint a Molyember a halál hírnöke, és közvetlenül ő okozta az összeomlást, mások azon a véleményen vannak, miszerint csupán hírnökként jelent meg a hídnál, és figyelmeztetni akarta az embereket a közelgő veszélyre. Akárhogy is, a híd leomlásának valódi okát máig vitatják. A legelfogadottabb, és egyben legtöbbször említett feltételezés szerint a híd a túlzott igénybevételtől adta meg magát. Ugyanis későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a hídnak sokkal nehezebb súlyokat kellett elviselnie, mint amilyenre eredetileg tervezték. Így elmondható, hogy végső soron emberi mulasztásról volt szó, amihez még hozzátársult az anyaghiba, és az elégtelen - érts: semmilyen - karbantartás. A hídhoz közel egy emlékművet építtettek a szerencsétlenségben elhunytak tiszteletére. Az emlékhelyen kőbe vésve olvasható mindazok neve, akik jelen voltak a leomlásnál, és nem sikerült élve megúszniuk a történteket.
A Molyemberről máig nem készült egyetlen hiteles fotó sem. Ugyan kering az interneten egy kép, melyről sokan – tévesen – azt tartják, hogy a híd látható rajta, és egy a tetején ülő sötét alak, nem valószínű, hogy eredeti lenne. A híd ugyanis 1967 végén leomlott, akkoriban pedig a színes fényképezőgép még luxuscikknek számított. Az első színes fotográfiát James Clerk Maxwell készítette 1861-ben. Ezen képek többsége még nem volt igazándiból színes, utólag színezték be a fekete-fehér képeket a valóságnak megfelelően. 1907-ben, a Kodak végre forgalomba hozta az első színes filmeket, azonban még ezek is hagytak némi kívánnivalót maguk után.
Az igazi színes képekre 1935-ig várni kellett, s elmondható, hogy a 80-as évek végéig csak igen magas áron juthatott hozzá az ember. Akárcsak 1967-ben. Ez önmagában még nem zárná ki a kép hitelességét, az azonban igen, hogy a fotón nem az eredeti Silver Bridge látható, hanem a Silver Memorial Bridge, amit az régi helyére építettek. A fotó keletkezése ismeretlen, egyes források a 2003. november 13-át említik. Az „X-Testers” nevű paranormális dolgokkal foglalkozó műsorban megpróbálták lerántani a fotóról a leplet. Különféle módokon megpróbálták reprodukálni a fotót, ami végül sikerült is. Kiderül, hogy nagy valószínűséggel a képen látható objektum nem más, mint egy nagyobb méretű szemeteszsák, de azt sem tartották kizártnak, hogy egyszerű fotó trükkről van szó.
1969-ben az eredeti híd helyére egy újabbat emeltek Silver Memorial Bridge néven. 1966 novembere, és 1967 decembere között csaknem 100 bejelentés érkezett a Molyemberről, így rögtön felmerül a kérés: ha átverés az egész, hogy lehet, hogy ennyien benne vannak? A legenda népszerűségét mutatja, hogy 2002-ben Point Pleasant megtartotta első „Molyember fesztiválját”, szintén ugyanebben az évben pedig nagyköltségvetésű mozifilm is készült „A Molyember próféciák” (The Mothman Prophecies) címmel. 2003-ban a városi Gunn parkot keresztelték át Molyember parkká. (Mothman Park) Később – fanatizmusuk jeléül – egy 6 méter magas Molyember szobrot állítottak föl a város főutcáján rozsdamentes acélból. Szemei közel futball labda nagyságúak, s amint leszáll az éj, vörösen kezdenek izzani. Az első ránézésre is félelmetes szobor esténként minden bizonnyal még riasztóbban hat, de a helyiek már hozzászoktak.
Napjainkban is akadnak olyan elvakult Molyember hívők, akik azt állítják, látták a lényt, sőt mi több, le is sikerült fotózniuk. Az elmúlt évek legpusztítóbb erejű cunamija előtt is látni vélték, de azon a bizonyos 2001. szeptember 11-i napon sem volt másképp. – mutatnak rá néhányan. Steve Morgan készítette azt a fotót, melyen egy elmosódott repülő alak látszik a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) közvetlen közelében. Egyesek angyalnak vélik, mások úgy hiszik maga az ördög, és vannak, akik a Molyembert vélik fölfedezni benne. „New Yorkban élek, és hallottam mi történt a World Trade Centerrel, ezért kimentem fotózni a romokat. Az első kép akkor készült, amikor egy mentőalakulat vonult el a Greenwich utcán. Miután hazamentem megnézni a fotókat, az egyiken egy különös, elmosódott, és ami a legfontosabb, egy oda nem illő dolgot találtam. Túl nagy volt ahhoz, hogy madár legyen, de repülőre sem hasonlított. Ugyan szóba jöhetett volna, hogy esetleg egy keselyűt sikerült lencsevégre kapnom, de itt New Yorkban nincs egy sem belőlük. (az állatkerteket kivéve – a szerk.) A fotóból ítélve az a valami ember nagyságú lehetett, körülbelül 20-30 méterre lehetett a város felett. Van több fényképem is ugyanerről a területről, de egyiken sincs rajta a rejtélyes alakzat. Szerintem nem volt más, nem volt más, mint a halál angyala, aki épp a haldokló lelkeket jött összegyűjteni. ” –Steve Morgan. Az említett jelenséget egyébként más, független szemtanúk is észlelték, azon a napon többen számoltak be repülő emberre hasonlító objektumról New York városa felett. Ennek ellenére az eset soha nem lett kivizsgálva, s nem történt érdemi nyomozás az ügyben. Az alábbi rövid történet hitelessége szintén kérdéses.
„Valaki azt mondta, hogy miután az első gép becsapódott az egyik toronyba, azonnal a lifthez menekült, hogy minél hamarabb lejusson az alsóbb szintekre, de mikor az ajtók kinyíltak, egy félelmetes, vörösen izzó szemű lény állt vele szemben. Ettől aztán annyira megijedt, hogy végül a lépcsőt használva rohant le a földszintre. Bár a szóban forgó személy amúgy is az alsóbb szintek valamelyikén tartózkodott, megesküszik rá, hogy a Molyember mentette meg az életét. Az ikertornyok liftjeiben ugyanis csaknem 200 ember vesztette életét a tragédia ideje alatt.”
A lénnyel kapcsolatban többféle teória látott napvilágot, és szép számmal olvashatunk különféle változatokról, ami nem meglepő, hiszen már feltűnése utáni napon pletykálni kezdtek róla Point Pleasant szerte. Az egyik legnépszerűbb, illetve legismertebb magyarázat szerint a Molyember nem más, mint egy ismeretlen, de létező életforma, mely fajának talán egyetlen megmaradt képviselője lehet. Arról sokan vitatkoznak, hogy ez az ismeretlen életforma inkább egy emberszerű teremtést takar, vagy sokkal inkább állatot. Intelligenciájáról is csak találgatni lehet: bár abban legtöbben egyetértenek, hogy bizonyos tekintetben alulmúlja az embert, hiszen – egyes beszámolók alapján – csak vijjogásokra képes, érdembeli kommunikációra kevésbé. Itt az a legnagyobb kérdés, vajon ha egy létező fajról, állatról, emberszerű kreatúráról beszélünk, miért nem találkozott vele az emberiség sem azelőtt, sem pedig azóta?
Mutáció
Nem kizárt, hogy a Molyember mutáció eredménye. Bár már maga a puszta feltételezés is abszurd, ezen elmélet szerint a néhai TNT robbanóanyaggyár hőskorában valami úton-módon egy robbantási kísérlet során, egy a helyszínen jelenlévő ismeretlen férfi – talán munkás, dolgozó – mutálódott félig molylepkévé. A tudomány szerint azonban ilyen jellegű robbantások során szinte teljesen kizárt, hogy bármiféle mutáció jöjjön létre az élő szövetekben, ez sokkal inkább a sugárzásos jellegű anyagoknál jellemző, mint például az atombomba, urán, plutónium… stb. (ugye emlékszünk még Csernobilra?) Vajon folytak titkos kísérletek különleges anyagokkal az Ordnance Works kerítésein túl? Ezt már sosem tudjuk meg, de ha igen, akkor arról a helybéliek nagy valószínűséggel tudtak volna.
Mitikus lény
Egyesek hasonlóságot vélnek fölfedezni az amerikai indián mitikus lénnyel, a „Thunderbird”-del, illetve az indiai mitológia Garudájával. Előbbi egy hatalmas, mondhatni legendás madár, melynek szárnyfesztávolsága a 6-7 métert is elérte, s máig vitatkoznak róla a tudósok, hogy egyáltalán létezett-e. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ez a teória igencsak távol esik az igazságtól. Ugyanis a Molyember és a Thunderbird (Viharmadár) két különböző dolgot takar, mindkettő más és más idősíkban létezett, és a szemtanúk leírásai is azt támasztják alá, hogy bár egyes tulajdonságaik megegyeznek, mégis két merőben eltérő lényről van szó.
Nagytestű madár
A Molyemberről szóló beszámolók főleg azt emelték ki, hogy a lény hatalmas szárnyakkal rendelkezett, melyek leginkább egy lepke szárnyára hasonlítottak. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a lepkeszerű szárny valójában madárszárny lehetett, csupán az éjszakai sötétben tűnt úgy, mintha lepkétől származna. Ez esetben a Molyember nagy valószínűséggel nem más, mint egy nagyobb testű madár, talán egy a területen honos darufaj átlagnál nagyobb méretekkel rendelkező példánya. Sokan azzal ellen érvelnek, hogy a Molyembernek nem volt feje - vagy nyaka – így a daru kiesik. Viszont szóba jöhet néhány bagolyfajta, a gyöngybagoly, illetve a hóbagoly. Az izzó, vörös szemek rejtélyére ez esetben szintén akad magyarázat: a fényképezésnél már jól ismert „vörös szem effektus” eredménye, azaz a madár szeme csupán a rávetülő fényt verte vissza piros – sötétvörös – színben. Egy másik alternatíva szerint a lőszergyárból a természetbe kerülő vegyszerek hatására mutálódott a helyi madárállomány, s a vörös tekintetek ezzel magyarázhatók. Ne feledjük, a környék akkoriban vadgazdálkodási terület volt, vagyis rengeteg állatnak, és főként madárnak adhatott otthont. Állítólag az első észlelést követő pár napban két tűzoltó is találkozott a lénnyel a helyszínen, akik egyértelműen megállapították, inkább egy nagyobb madár lehetett, mint valamiféle természetfeletti lény. Az arrafelé honos madárfajok szárnyfesztávolsága gyakran elérte a három métert is, ami a sötét éjszakában igen félelmetes látványt tud nyújtani a naiv szemlélőnek. Vannak olyanok, akik konkrétan a gyöngybagolyra, mint tettesre gyanakodnak. Bár ez a jószág sokkal kisebb, mint egy ember, és meg sem közelíti a leírások alapján feljegyzett 2 métert, testéhez képest hatalmas szárnyakkal rendelkezik, így könnyen lehet a valódi méreténél nagyobbnak érzékelni. Főleg sötétben.
Titkos katonai kísérlet
Ezen szcenárió a katonaság, illetve a CIA számlájára írja a Molyembert, mint jelenséget. Mielőtt aztán hinnénk, hogy nagyon elveszett feltételezésről van szó, jusson eszünkbe, hogy a lényt legelőször egy korábbi katonai létesítménynél látták először, s később sem bukkant fel ezen területtől nagyon távol. Akkoriban rengeteg ufó észlelést is jelentettek Point Pleasant körzetében, és mint tudjuk, az idegenek nem feltétlen jelentenek idegeneket. Könnyen lehet, hogy a földönkívülinek hitt csészealjak nem mások, mint titkos katonai kísérletek, technológiai tesztrepülések. A helyiek nem egyszer számoltak be arról, hogy ismeretlen, jól szituált fekete ruhás embereket láttak a városban, illetve az események után kérdezősködni. Szótlanok voltak, látszólag érdektelenek, és természetesen nem mondták meg miért érdeklik őket ennyire a Molyember-ügy. Sokan a filmekből jól ismert „feketeruhásokra” (MIB) asszociálnak velük kapcsolatban, akiknek – a filmhez hasonlóan – az a feladatuk, hogy a Földön élő idegen életformákat befogják, és tanulmányozzák, illetve megvédjék a lakosságot az intergalaktikus betolakodóktól. A katonai kísérlet hívei szerint a Molyember nem más, mint egy elrontott kísérlet, melyet a hadsereg rendelt meg valamikor a 60-as években. Nem lehet tudni, hogy konkrét génkísérlet volt-e, vagy különböző fajok keresztezését szerették volna a gyakorlatba átültetni, de egy biztos: jelentkező akadt bőven. Gondoljunk csak bele, hogy akkoriban (és ma is) hány ember tűnt el nyomtalanul? Főként hajléktalanokkal, olyan emberekkel esett ez meg, akik már amúgy sem hiányoztak senkinek, így eltűnésük sem okozott különösebb feltűnést. Megvan rá a valószínűség, hogy később ezen „önkénteseken” kísérletezett a katonaság, míg végül szándékosan, vagy épp véletlenül megszületett a Molyember.
UFO
11 évvel az első észlelés előtt, 1955-ben egy idegen jármű leszállását jelentették a Point Pleasant város közelében fekvő Flatwoods mellett. Sokan vannak azon a véleményen, hogy a Molyember ezzel az ufóval érkezett a Földre, és nem más, mint egy földönkívüli lény. Esetleg valamiféle földönkívüli kísérlet része, és szándékosan hagyták itt bolygónkon. Olyan vélemény is akad, mely szerint a lény valójában egy idegenek által korábban elrabolt ember, akin különféle génkeresztezési kísérleteket végeztek. A Molyember körülbelül egy éven át tartotta rettegésben Point Pleasant város lakóit, mire végleg eltűnt. Könnyen lehetséges, hogy a titkos idegen kutatási program részeként létrejövő kreatúrát ezen idő letelte után egyszerűen elszállították, ezért nem találkozni vele azóta. Meredek feltételezés? Valóban, de ne feledjük, már maga a Molyember legenda sem egy földhözragadt, realista történet.
Természetfeletti jelenség
Nem kizárt, hogy a Molyember nem fizikai lény, és még csak nem is valami titkos katonai kísérlet végterméke, hanem egy természetfeletti jelenség. Akik ebben hisznek, többnyire azt állítják, hogy a lény tulajdonképpen egy szellem, ami megmagyarázna néhány furcsaságot az ügyben. Például azt, hogy a lény feltűnésével egyidejűleg mért szaporodott meg a paranormális jelenségek száma a környéken, illetve az ominózus látogatáskor a Scarberry házban miért szabadult el egy poltergeist. Továbbá a kreatúra nehezen magyarázható fizikai paraméterei is arra mutatnak rá, hogy talán nem evilági élőlényről van szó. (nagysebességű repülés, vörösen izzó szemek, nyaktalan test, eltűnés)
Gonosz
A Silver Bridge leomlását sokan a Molyembernek tulajdonítják, ezért számtalan olyan feltételezés kapott szárnyra, miszerint a lény nem más, mint a gonosz földre rendelt követe, aki különféle baljós dolgokat idéz elő, és katasztrófákat okoz. Erre megint csak nincs semmiféle közvetett, vagy közvetlen bizonyíték, már a puszta lehetősége is abszurd, ugyanakkor rengetegen vannak, akik hisznek benne. A leg elvakultabbak még Csernobil, illetve a World Trade Center elleni támadásokat is – részben – az ő számlájára írják. De tovább megyünk: szemtanúk arról számoltak be, hogy az említett események során látni vélték a félelmetes lényt. Sőt! Még fotók is készültek, melyeken valóban látható valami, azonban biztosra nem lehet kijelenteni, hogy a Molyemberről lenne szó, ráadásul a szkeptikusok szerint nem is érdemes ezen „bizonyítékokat” vizsgálni, mert egyértelmű hamisítványokról van szó.
A hírhozó
Molyember lenne a világ hírhozója? Nos, egy közelmúltbéli újabb agymenés szerint lehetséges, hogy nem maga a lény okozza a katasztrófákat, ő csupán megjósolja azoknak bekövetkeztét. A Silver Bridge leomlása előtt is jelen volt, s talán megpróbálta az embereket figyelmeztetni valami úton-módon, ezért volt jelen aznap a helyszínen. Az elméletet alátámasztani látszik, hogy állítólag többen is látták szeptember 11-én, az ominózus két ikertorony közelében, azonban mielőtt mérget vennénk rá, ne feledjük: ezeknek épp annyi valóságalapja van, minthogy a nagymamának négy kereke van és gurul.
Átok
Egyesek szerint a Molyember egy átok eredménye. Eszerint egy korábban a környéken igazságtalanul kivégzett indián, Cornstalk átkának következménye a vörös szemű, hatalmas szárnyú lény. 1774. október 10-én egy hatalmas csata zajlott le Virginia nemzetőre, Andrew Lewis, és a sónik törzsfőnöke, Conrstalk seregei között a Kanawha, és az Ohio folyók találkozásánál, mely területen később (1794-ben) Point Pleasant megépült. A küzdelem során az indiánok egyértelmű vereséget szenvedtek, de a nemzetőrök csapatai is súlyos veszteséggel zártak. A törzsfőnököt elfogták, majd kivégezték, ekkor mormolta el átkát. Egy másik verzió szerint az események után mindkét fél békülőre fogta a dolgot, és megindultak a diplomáciai tárgyalások. Azonban az indiánok között nagy volt a széthúzás, és míg Conrstalk, és fia Elinipsico azon fáradozott, hogy a másik oldallal vér nélkül egyezzen meg, addig a csoport egy másik része újabb összetűzésekre készült, és erőszakos területfoglalásokra. Mikor ezt Elinipsico megtudta, apjával karöltve, elrohant figyelmeztetni a virginiai, és ohioi telepeseket a veszélyre. Azonban velük együtt rossz hírek is érkeztek, miszerint a sónik indiánok megtámadtak, és megöltek egy fontos amerikai katonát. A gyarmatosítók mérhetetlen bosszút forraltak, s kapóra jött nekik az épp odalátogató Cornstalk, és fia. Mintegy hadüzenetként megölték Elinipsico-t, és a törzsfőnököt. Cornstalk ekkor 200 évre átkozta meg a területet (Point Pleasant és környke) azért, mert ártatlanul végzik ki őket, ugyanis az események rajtuk kívül álló okokból történtek meg, ők békítő szándékkal érkeztek.
Feltételezések szerint az alábbi szerencsétlenségek írhatók az indián átok számlájára, a Molyemberrel egyetemben, melyek mind Point Pleasant közelében történtek:
1907. december 6.
A legnagyobb szénbánya katasztrófa Amerika történelmében, melyben 320 bányász vesztette életét Monongah-ban, Nyugat-Virginiában.
1944 júniusa
Tornádó pusztított a környéken, 150 ember életét követelve.
1967. december 15.
A Silver Bridge leomlása, mely 46 emberi életet ontott ki. A hídon tartózkodó áldozatok autóikkal együtt hulltak bele az Ohio folyóba, de akadtak olyanok is, akik még a vízbefúlást követően szörnyet haltak a rájuk zuhanó törmelékektől.
1968 augusztusa
35 ember vesztette életét, amikor a Piedmont Airlines utasszállító repülőgépe a Kanawha repülőtértől nem messze a földnek csapódott.
1970. november 14.
Újabb repülőgép szerencsétlenség. Ezúttal a Southern Airways DC-10-es járata csapódott egy hegynek Huntington közelében, 75 emberi életet követelve.
1976. március 2.
Egy váratlan robbanás dönt romokba egy börtönt. Az ott ülő bűnöst, Harriet Sisk-et lánya megölésével ítélték szabadságvesztésre. A családi dráma azonban a börtön falai között is folytatódott, ugyanis napokkal később a sértődött feleség egy robbanóanyaggal megrakott aktatáskával sétált be, majd felrobbantotta mind saját magát, mind Harriet-tet. A Sisk családon kívül még 3 ember halt meg a szerencsétlenségben.
1978 januárja
Egy toxikus anyagokat szállító vonat siklott ki Point Pleasant közelében. Több gallonnyi mérgezőanyag jutott a természetbe, és az anyagi kár is borzalmasan magas volt. Ráadásul a helyi vízkészletbe is bekerültek ezen anyagok, így a kutakat városszerte el kellett zárni.
1978 áprilisa
51 munkás halt szörnyet Point Pleasant mellett, a Willow Island erőmű építése közben, mikor az állványzat, melyen dolgoztak, hirtelen összedőlt.
Hogy mennyire igaz az átok teória? Nos, van néhány bizonyíték arra vonatkozóan, miszerint a törzsfőnök átka nem volt más, mint egy” színesítő elem”, mely elsőként egy fiktív színházi darabban tűnt fel, melyet a környéken játszottak az 1900-as években.
Átverés
A legtöbb szkeptikus ezen elmélethez ragaszkodik, s talán ez a legföldhözragadtabb, egyben leg logikusabb is. Az első észlelők állítólagosan csak kitalált történetét kapták fel a helyiek, a későbbi leírások is mind-mind hazugságok, vagy pedig pszichológiai tévedés részei. Elvégre az emberek hajlamosak belelátni hétköznapi dolgokba is a paranormális eredetet. Point Pleasant lakosai afféle pletykagyárként működhettek, és az eredeti történetet kiszínesíthették, esetleg hozzá toldottak még a sztorihoz, csak hogy az még izgalmasabbá váljon. Ahogy aztán szájról-szájra terjedt a „mese”, egyre jobban torzult az eredeti beszámoló. Mások úgy vélik, hogy a város vezetői maguk találták ki az egészet, hogy Point Pleasant hírnevet szerezzen magának, és ezáltal egyre növekvő turizmust, illetve ezáltal bevételt generáljanak.
Tréfás kedvű ismeretlen
Mi van, ha az egész Molyember mizéria csupán egy tréfás kedvű ismeretlen műve volt, aki jelmezt készített magának, majd úgy ijesztgette Point Pleasant polgárait? A felvetés egyszerű, mint a faék, s logikája tán épp ebben rejlik. Az indíték bármi lehetett: bosszú valamiért, vagy csak kedvtelés, esetleg feltűnési viszketegség, netán szándékos „reklámkampány” a városnak. A megjelenések egy éves intervallumba esnek, azután a Molyembert soha többé nem látták. (pár elvakult Molyember hívőt kivéve) Talán ezen idő elteltével a rejtélyes ismeretlen megunta szerepét, és végleg letette a maskarát? Ha így történt, felötlik a nagy talány: miért nem találta meg még senki a nem használt jelmezt?
Ki, vagy mi lehetett a Molyember? Jelenségről beszélünk, vagy egy élőlényről? A fentiekből kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű választ adni a kérdésekre, mi több, újabb, és újabb kérdések merülnek fel a legenda kapcsán. A Molyemberről mintázott fémszobor még ma is ott áll Point Pleasant utcáján és jelzi, hogy 44 évvel ezelőtt valami megmagyarázhatatlan eseménysorozat vette kezdetét az elhagyatott TNT gyár közelében. Bár Európában kevesen hallottak a Molyemberről, biztosíthatjuk az olvasókat arról, hogy Amerika-szerte az egyik legnépszerűbb legendáról van szó. Azt mondhatnánk, hogy ez az USA Loch Nessie szörnye. Bár a magyarázatok száma igen sokrétű, nem szabad elfelejteni, hogy nagy részük épp oly vad, és meredek, mint maga történet, mely talán soha nem is történt meg. Egy biztos: bármi is volt a céljuk ezzel a helyieknek, a város méltán ismert lett a félelmetes, lepkeszárnyakon suhanó, vörösen izzó szemű lényről.
forrás: https://legendavadasz.blog.hu/2012/05/10/a_molyember_elemzes_1